Tisztelt Gyászolók! Bár már mindkettőnk mögött hosszabb idő volt, mint előttünk, azt gondoltam, hogy lesz még jó tíz-tizenkét harcos, közös munkával eltöltött évünk, és ha azon túljutunk, akkor már elmondhatjuk, hogy a munka dandárját elvégeztük, jöhetnek a fiatal farkasok. De az Úristen másképp döntött. És itt nincs se fellebbezés, se felmentés. Ha menni kell, hát menni kell. Mi még maradunk, és keressük a választ, hogy mi lesz most, hogy kihúzták a legerősebb tartógerendát a magyarok és szerbek együtt rakott épületéből. Mitévők legyünk most, amikor kidőlt a magyar nemzetpolitika vajdasági tartóoszlopa? Nem értjük, vajon mit is akarhatott ezzel a Mindenható. Hosszú időre lesz még szükségünk, amíg megbékélünk azzal, hogy a barátunk nincs többé közöttünk. A mai nap a gyászé. Korán van még. Szívünket a gyász fekete ködje üli meg. Ám ha a gyász súlya alatt le is hajtjuk a fejünket, de a szívet, azt föl, föl, barátaim! Pontosan úgy, ahogy István is tenné a helyünkben. Ide hallatszanak a másik szabadkai, Kosztolányi Dezső szavai: „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – «áldjon vagy verjen sors keze« –: ez a mi küldetésünk.” Igen, ez volt és ez marad Pásztor István és a mi közös küldetésünk. A Jóisten mindannyiunk felett, Magyarország mindenek előtt!
Isten Veled, István! Isten velünk, Barátaim!
Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Egybegyűltek! Nomen est omen, mint pásztorát vesztett nyáj, úgy állunk most itt. Lehajtott fejjel és nehéz szívvel. Szerbek és magyarok, anyaországi és külhoni magyarok. Együtt veszünk búcsút barátunktól és harcostársunktól, aki bátor férfi, erős vezető, de mindenekelőtt kiváló katona volt: katonaként élt, katonaként harcolt, és katonaként is ment el. Most a bajtársunknak kijáró tisztelettel búcsúzunk tőle. A harcostól, aki nemcsak azt tudta, hogyan kell élni, hanem azt is, hogyan kell emelt fővel meghalni. Élete végén zokszó nélkül tűrte a fájdalmat, a súlyos betegséget. Sohasem terhelte munkatársait és barátait a saját gondjával. Csak tette a dolgát egészen addig a pillanatig, amíg megérkezett az égi SAS-behívó, és elment. Mi pedig most megtörten és zavartan állunk itt Vučić elnök úrral, a szerb és a magyar népet képviselve. Egy magyar férfi koporsója fölött, aki egybekovácsolt bennünket, és összebékítette népeinket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. Érezzük a ránk hagyott politikai örökség súlyát. Közép-európaiak vagyunk, ezért pontosan tudjuk, milyen könnyen lesz a barátból ellenség, és milyen ritka dolog ezen a vidéken, hogy a korábbi ellenségek barátokká váljanak. Emlékszünk: tíz-egynéhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a mi országaink, a mi népeink mindenben számíthassanak egymásra. Ma már az lenne az elképzelhetetlen, hogy ne osztozzunk egymás örömében és fájdalmában. Barátunk, Pásztor István elnök úr volt az első, aki nemcsak remélte, és nemcsak hitte, hogy ez így is lehet, hanem tett is érte. Megmutatta nekünk az utat, amelyen a szerbek és a magyarok együtt haladhatnak, ahogy azt a két nép sorsközössége ésszerűen indokolja.
Tisztelt Gyászolók! István nem volt könnyű ember. De hát melyikünk az? Könnyű úgy barátkozni, ha az ember barátja tökéletes. Töredelmesen be kell valljuk: mi sem vagyunk hibátlanok. Aki embert próbáló küldetésben jár – és mi abban járunk –, olykor sebeket ad és sebeket kap, és ritkán jut idő és lehetőség minden sebet bekötözni és minden sérülést meggyógyítani.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Nehéz sors és nehéz élet volt Pásztor Istváné. Hálás vagyok neki, hogy elleshettem tőle, hogyan kell a gondokat úgy viselni, hogy közben megmaradjon a jókedv is. Bölcs ember volt. Tudta, hogy aki bonyolultan beszél, az nem okos, hanem okoskodó. Tudta, hogy a bölcsesség az egyszerűségben áll, abban, hogy a legbonyolultabb politikai feladványt is képes vagy mások számára érthetővé tenni. Budapestről a Vajdaságba érkezve lenyűgöző volt látni, milyen meggyőző erővel tudott közös cselekvésre buzdítani egy töredezett, érdekek szabdalta közösséget. Tudta, mi a karizma. Emlékszem, 2010-ben Palicson kimondta: „a vajdasági magyarság nemcsak nemzetalkotó, hanem nemzetalakító erő is akar lenni. Olyan közösség, amely saját erejével hozzá tud járulni az egész nemzet felemelkedéséhez.” Sőt, két nemzetéhez is – teszem hozzá én. És így is lett! Megemeltük a kalapunkat, hogy a tartományi parlament leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökeként képes volt egyetértést teremteni szerbek és magyarok között. Megszámlálni is nehéz, hány ügyben fogtunk össze az elmúlt tizenhárom évben. Biztosak lehettünk, mindig biztos lehettem abban, hogy Pásztor István állja a szavát, az ő kézfogása erősebb kötőerő bármely írásos szerződésnél. Sosem ígért, hanem vállalt, és amit vállalt, azt mindig maradéktalanul be is tartotta. Belgrádban éppúgy tudták ezt, mint Budapesten, és tudták itt, Szabadkán is.
Tisztelt Gyászolók! Pásztor István elnök úr nemcsak nagyszerű fegyvertárs volt, hanem igaz barát is. Időtlen idők óta ismertük egymást. Emlékszem, 2010 májusában ő volt az első hivatalos látogatóm a miniszterelnöki eskütételt követően. És ez nem volt véletlen. Nem is tudom, hogy ő támasztott-e meg bennünket, vagy mi támasztottuk-e meg őt éppen akkoriban, de jól emlékszem a közös felelősség nyomasztó súlyára. Pásztor István nemcsak sajátjaiért, a vajdasági magyarokért viselte ezt a felelősséget, hanem az egész magyar nemzetért. Felelősséget érezni az egész nemzetért olyan küldetés, amelyet ma már kevés nép fiai értenek. Nehéz gúnya ez, de viselni kell, mert a magyarokra ezt szabta a Jóisten. Különösen is nehéz gúnya ez, ha valaki a kisebbségi magyarság tagjaként vállalja. Jól ismerjük magunkat: összefogásra és közös cselekvésre bírni a sokszínű, sokarcú, önállóságára kényes magyarokból álló sokaságot igazi embert próbáló feladat. Ilyenkor megérti az ember a népdalunk igazságát: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Arra is emlékszem, hogy a magyar nemzetpolitika Pásztor István elnökségét megelőzően és még hivatali éveinek elején is – a pesti kormányok árulása és aknamunkája miatt – szétcsúszóban és mélyponton volt, már éppen kongatták felette a lélekharangot. Szinte a sírból kellett visszahozni. De Istvánnak ez is sikerült.
„Külön öröm, hogy a jeles évfordulón a Duna-díjat a politikai éleslátásáról, határozott kiállásáról, szókimondásáról ismert vezető kapja, aki napjaink egyik legkarizmatikusabb Kárpát-medencei politikusa, aki az egységes magyarságba vetett hittel irányítja közösségét, a rábízottakat, az egész elszakított nemzetrészt.”
„Tekintélyét az adta, hogy mindig az igazságosság alapján döntött. Tekintélyét az adta, hogy őt mindig a közösségi érdek vezérelte. Tekintélyét az adta, hogy mindig a magyar nemzeti iránti hűség volt az iránytűje. Tekintélyét az adta, hogy a közösségért végzett munkája eredményes volt, és ez bármikor hivatkozási pontként szolgált. Igazságosság, magyar nemzet iránti hűség, közössége, érdeke és eredményes munka. Ezekből épült fel Pásztor István megkérdőjelezhetetlen tekintélye és emberi nagysága. Ebből állt össze az az erős személyiség, aki évtizedeken keresztül határozottan, erélyesen, de igazságosan vezette a vajdasági magyarokat. Mindig készen állt számot adni a rábízott közösségről, ez hatalmas felelősség és teher, ám Pásztor István ezt a lehető legderűsebben viselte évtizedeken át az utolsó pillanatig. Céltudatos elöljáró volt, sohasem keverte össze a célt az eszközzel, és ez nála mértékletességgel társult, bírta az összes olyan erényt, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen, jó pásztora a rábízott nyájnak. Számára politikai és erkölcsi parancs volt, hogy meg kell békélni a többségi nemzettel. Ezt nem lehet másképpen tenni, csak úgy, hogy az az ember a múltat ugyan nem felejti el, de mindig a jövőt fürkészi. Pásztor István tudta azt, amit csak az igazán nagy államférfiak tudnak, pedig egyszerű dologról van szó. Akkor vagy hű a nemzetedhez, akkor szolgálod a közösségedet vezetőként, ha a közösség jövőjét biztonságba helyezed. Akkor végzed jól a rád bízott munkát, ha sohasem a pillanatnyi széljárás szerint cselekszel, hanem képes vagy akár évtizedeket előre nézni, nézni és látni, felismerni a mások számára még felismerhetetlen alakzatokat, és haladni a cél felé rendíthetetlenül."
А Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség posztumusz Aranyplakett elismeréssel tünteti ki Pásztor Istvánt azért a példaadó szolgálatáért, amely a rendíthetetlenséget és az ezzel járó felelősséget, a mértéket és mértékletességet, az éleslátást és büszkeséget, közösségi erőt és jövőrajzolást jelenti és állítja elénk – magyar utat: vajdasági magyar utat, Kárpát-medencei magyar utat – örökül!
A díj azt az embert próbáló küldetést ismeri el, amelynek vezérlő csillaga a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösség történetének következő fejezetében való hit: a közösség jövőjének biztonságba helyezése akként, hogy annak révén az összefogás és az összekapaszkodás megannyi építménye testesüljön, amely – bármerre is tekintsünk – újra- és újjárajzol szülőföldet, térséget, nemzetet, utcácskát, templomot, közösségi házat, intézményrendszert benne magyar szóval, magyar világgal, magyar jövővel. Elnök úr, köszönjük mindezt Önnek!
Az elismerést egy olyan személy nagyságának ajánlja, a díjjal egy olyan nagy ember életműve előtt tiszteleg, aki ösztönösen tudta, tanította, hogy a közösség- és nemzetszolgálat jegyében való közös cselekvés lehet egyedül a mindennapok iránytűje, hogy nem futhatunk el a ránk szabott küldetés elől, hogy vitorlánk lehet mindez. A díj azt a nemzet- és a térség szőttesét alakító életutat ismeri el, amely a rendíthetetlenséget és az ezzel járó felelősséget, a mértéket és mértékletességet, az éleslátást és büszkeséget, közösségi erőt és jövőrajzolást jelenti és állítja elénk – magyar utat: vajdasági magyar utat, Kárpát-medencei magyar utat – örökül!
A kitüntetés azt az embert próbáló küldetést ismeri el, amelynek vezérlő csillaga a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösség történetének következő fejezetében való hit: a közösség jövőjének biztonságba helyezése akként, hogy annak révén az összefogás és az összekapaszkodás megannyi építménye testesüljön, amely – bármerre is tekintsünk – újra- és újjárajzol szülőföldet, térséget, nemzetet, utcácskát, templomot, közösségi házat, intézményrendszert benne magyar szóval, magyar világgal, magyar jövővel.
Közélet, közösségi élet, megmaradás – mint az idő síkjára rajzolt, mértani pontosságú ábra, mely műremekké magasodik. Intő, útmutató, -jelölő, bátorító, ösztönző. Ekként élte mindennapjait, szüntelenül fáradozva azon, hogy a mások számára talán túlzónak, magasröptűnek, elrugaszkodottnak, kockázatosnak, sőt olykor egyenesen lehetetlennek bélyegzett dolgok lassan, megfontoltan gondolatokból tettekké, szavakból valósággá váljanak. Nagysága többek között ebben keresendő. Szókimondó megfontoltság, bátor felelősség, céltudatos türelem, éleslátó higgadtság, harcias békesség. A kivételes adottság, hogy képes volt egyként, egységes célként, egészként látni a magyar jövőt, benne felismerni a részcélokat, feladatokat, az oda vezető út sarkalatos pontjait, megállóit, lépéseit.
A néplélek, a vidék, a közeg, a közösség tűpontos ismerete tette egy-egy döntés, kimondott szó, cselekedet időzítésének mesterévé. Vallotta, gyakorolta a bölcsességet, miszerint a kimondott szónak súlya van, aki ismerte, hallgatta, érezhette, egyetlen szó sem vész a szürke, ködös ismeretlenbe, minden szava mögött valós tartalom, valóságos, belátható távlat lebeg.
Fáradhatatlan munkájából adódó tapasztalatának köszönhetően látta, az emberség, a megbízhatóság, az egyenes beszéd a legjobb építőanyag, egekbe nyúló tornyú várak, hidak építhetők belőle, melyeknek a rendíthetetlen hit biztosít alapot. Mindannyiunk számára helyet biztosító várakat, valós erődöket épített kultúrának, gazdaságnak, hidakat nemzetek, országok közé, nagyokat, széleseket olyan utak közé, amelyek sokáig összeköthetetlennek tűntek.
Egy ember csak akkor él igazán, ha életével, tetteivel a közösség javát szolgálja, soha szem elől nem tévesztve, mintegy vezérfonalként követve az őseink által ránk örökül hagyott mindennemű örökséget, felelősséggel viseltetve a következő nemzedék iránt, tanúbizonyságot téve a múlt– jelen–jövő elválaszthatatlanságáról, szentül hinni a magasabb rendű célokban és a Gondviselésben.
Aztán megnyugodva Teremtője hívásában elment a csillagok útján. Hirtelen egy lett a múlt nagyjai, az ősök közül, kiknek hagyatékát továbbvinni közösségi, nemzeti kötelességünk. Az űr, amit maga után hagyott, sötéten, üresen tátong azóta is. Akkor leszünk méltók Pásztor István örökségéhez, ha ezt az űrt a tőle tanult szókimondó megfontoltsággal, bátor felelősséggel, céltudatos türelemmel, éleslátó higgadtsággal, harcias békességgel tudjuk betölteni. Elejtett kardját felemelni, újabb győzelmekre, diadalokra vinni. Együtt. Közösségként. Magyarként. A jövőnkért.
„Személyében egy olyan kiemelkedő magyar vezető előtt tisztelgünk, akinek megadatott, hogy politikai tehetségét és erényeit ne eméssze fel az állam nélküliség, hanem azokat egyenesen két állam és két nemzet, Magyarország és Szerbia, a magyarok és a szerbek szolgálatába állíthassa.”